Láng György Géza

BÉLA VÉG(H)NAPJAI

Végh Béla polgármesternek megint rosszul kezdődött a napja. Álmában még ő volt Magyarország miniszterelnöke, azonban amikor felébredt, szembesülnie kellett vele, hogy ehhez nem a megfelelő pártot választotta.

No, nem mintha sok választása lett volna. Amikor belépett, még csak egy párt volt az országban. Oda pedig ajánlatosnak látszott belépnie, hiszen csak így lehetett városa első emberének táskahordozója, majd tisztségének örököse is.

Végh Béla élete így szép volt. Élvezte elődje munkájának gyümölcseit, s reális opciónak tűnt, hogy előbb-utóbb egy megyeszékhely első embere is lehet, vagy ki tudja… a perspektíva szédítőnek látszott.

A történelem vett azonban egy váratlan kanyart, az állampárt a pártállammal együtt eltűnt a színről. Végh Bélát persze nem zavarta volna, ha ezentúl nem tanácselnök elvtársnak, hanem polgármester úrnak szólítják, hálátlan városa azonban már az első szabad választáson kiszavazta a hatalomból.

Végh Béla az ilyen sérelmeket – sőt, általában az őt ért sérelmeket – nem szokta megbocsátani. Türelmesen várt tehát amíg ellenfelei összetöketlenkedtek annyit, hogy a városlakók kezdtek nosztalgiával gondolni a „régi szép időkre”. Akkor aztán mind pártja, mind Végh Béla diadalmasan tért vissza a hatalomba.

Az élet ismét szép volt. A városkába dőlt a pénz. Lehetett belőle körforgalmakat, EU-konform játszótereket, kerékpárutakat, térkövezett járdákat és parkolókat építeni – no meg ezek révén készséges klientúrát is. Így aztán, bár pártja egyre gyengébben szerepelt, végül nemcsak csúfosan megbukott, hanem gyakorlatilag szét is esett, Végh Béla hatalomban maradt. Sőt, tulajdonképpen jól is érezte magát a nemzeti együttműködés új rendszerében. A TAO lehetősége például kimondottan rokonszenves volt számára. Végh Béla ugyanis kedvelte a sportot; legfőképpen persze a focit, de tulajdonképpen bármit, amit a városka cégei hajlandóak voltak megfinanszírozni. Elégedetten dörzsölte a kezét, amikor a vállalkozások fegyelmezetten befizették rá a pénzeket, majd ő a nagy városfejlesztő pózában tetszelegve avathatott fel mindenféle sportpályákat és csarnokokat.

A miniszterelnököt pedig – aki viszont eközben hatalmas stadionokat építtetett –, titokban, de határozottan csodálta és igyekezett tanulni tőle. Különösen azt a könyörtelenséget irigyelte, ahogy ellenfeleit – vagy akár csak potenciális ellenfeleit – félreállította, és ha szükségesnek látta, eltaposta. Végh Béla azt különösen élvezte, amikor csatlósait tudta egymásnak ugrasztani. Egy-egy munkát pedig soha nem annak a véleménye alapján ítélt meg, aki értett hozzá, hanem azét kérte ki, aki vele értett egyet. A maga részéről a pártszakadást se bánta, mert így mindenkit, aki „házon belül” nem igazodott elég fegyelmezetten a polgármester – amúgy meglehetősen változékony – hangulataihoz, át tudott passzírozni a másikakhoz. Csak arra kellett ügyelnie, hogy választások esetén kellő nyomást tudjon gyakorolni rájuk az „összefogás” (értsd: Végh Béla) érdekében.

A történelem kereke azonban tovább forgott és mostanra ismét csak egyetlen komolyan vehető párt maradt az országban. Ez azonban, sajnálatos módon, ezúttal nem Végh Béla pártja volt. Sőt, mind erősebb jelek mutattak arra, hogy a hatalom elszánta magát annak a vég(h)várnak a bevételére, amely csúf pörsenésként éktelenkedett a Nemzeti Együttműködés egyre fénylőbb orcáján.

Végh Béla pedig kezdte magát úgy érezni, mint egy ronda, szőrös hernyó, amelyre épp rátaposni készül egy méretes csizmatalp.

Kétségbeesésében visszafordította azt a tükröt, amit azért tartott a fal felé fordítva, mert már ő is nagyon utálta látni azt a gyűrött majomarcú, furcsa kis öregembert, aki vissza szokott rá nézni belőle. Ilyenkor azonban eltöltötte a remény, hogy ezúttal Cristiano Ronaldót pillantja majd meg benne.

Ám a tükörből egy ronda, szőrös hernyó nézett vissza rá, Végh Béla pedig sikoltozva bújt el az ágy alá.

Talán ez is tetszik...

Comments are closed.