Láng György Géza

LAPZÁRTA Sajtónapi megemlékezés

Valamikor sajtónap is volt. Igaz, nem túl dicső alkalomból, a Vörös Újság megjelenésének évfordulóján, december 7-én tartották – viszont akkor legalább tényleg a sajtó munkásairól szólt ez a nap. 1990 óta március 15-ike a Magyar Sajtó Napja, ami kétségkívül jelentősebb dátum, mint az ántivilágbeli, ám ilyenkor a sok egyéb ünnepelni, megemlékezni és aktualizálni való mellett eléggé elsikkad a szabad sajtó témája.

Utóbbiról egyébként egyre nehezebb bármit mondani – merthogy gyakorlatilag „ilyen állat nincs is”…

Nincs nosztalgiám a Kádár-kor iránt, de a puha diktatúra időszakában, a hetvenes-nyolcvanas években szabadabban lehetett újságot írni, mint manapság. Voltak persze tabu témák: épeszű ember meg se próbálta újságban leírni, hogy orosz megszállás van, vagy hogy ötvenhatban forradalom volt, és az egypártrendszert se kérdőjelezte meg. Ezzel azonban kb. vége is a felsorolásnak. A mindennapi élet dolgairól egy helyi lapban könnyebb volt bíráló cikket írni, mint manapság. A lapok akkoriban ugyanis az illetékes pártbizottság tulajdonában voltak, és ha az újságíró szóvá tette pl., hogy szemetes a főutca, akkor jó sansz volt rá, hogy nem őt rúgják ki, hanem a párttitkár leszól az illetékes tanácsi vagy vállalati elvtársnak, hogy figyeljetek már oda erre, mert tényleg szemetes a járda. Egy városi lapnál manapság az önkormányzat a tulajdonos, és az önkormányzatnál mindennek van felelőse, végső soron pedig a polgármester mindenért felelős, és esze ágában sincs elvinnie a balhét. Tehát az újságíró áll a szőnyeg szélére és minimum kioktatják, hogy legközelebb ilyen témában először Illetékes Elvtársat kérdezze meg, cikket pedig majd akkor írjon, amikor a probléma már megoldódott…

Volt ugyan egy-két év „kegyelmi időszak” a rendszerváltás környékén, amikor tényleg szabadon írhattunk, a sajtó pedig ennek megfelelően élvezte a köz bizalmát. Aztán a helyzet fokozatosan megváltozott, az újságíró munkájába egyre többen beszélhettek bele. Figyelemmel kellett lennie a tulajdonos üzleti érdekeire, a hirdetők érzékenységére, majd a politika mindent átható befolyására.

Jelenleg a politika hatása a legmérgezőbb a sajtóra (is!) Ha kormánypárti médiánál dolgozol, csak és kizárólag a hivatalos mantrákat ismételgetheted. Ne gondoljuk azonban, hogy az ún. baloldali médiában más a helyzet! Ha valakinek csak egy témában is eltér a véleménye a „politikailag korrekt” irányvonaltól, az hamarosan számkivetett páriává válik. Ennek tökéletes példája a Hogyan lettem ballibből turbómagyar 8 lépésben című írás egy blogon.

A helyi lapok pedig csöppet sem szabadabbak attól, ha nem fideszes a városvezető. Schwartz Béla ajkai „szocialista” polgármester például ugyanolyan természetesnek veszi, hogy meghatározhatja, miről írhat és miről nem a város újságja, mint bármely kormánypárti kiskirály. Nem csoda hát, ha az újságírók társadalmi megítélése ma már valahol a béka feneke alatt van.

Nincs mit ünnepelnünk, és nincs mit ünnepelni rajtunk. A mai magyar sajtóban tökéletesen érvényesül a lenini követelmény, miszerint „a sajtó kollektív szervező, propagandista és agitátor.”

Az idén lesz a Vörös Újság megjelenésének századik évfordulója. A jubileum alkalmából talán vissza is térhetnénk a december 7-i sajtónapozáshoz…

Talán ez is tetszik...

Comments are closed.