Láng György Géza

LAPZÁRTA Ó, miszter Alkohol

Miután tisztáztuk, hogy kollégák lévén tegeződünk, első szakmai mentorom első kérdése az volt hozzám, hogy „aztán inni tudsz-e?”

Húsz évem minden önérzetével válaszoltam, hogy erre addig nem volt panasz. Jóska ezután átadott nekem 31 forintot azzal, hogy ugorjak le az 1-es csemegébe és hozzak egy üveg vodkát (akkoriban a nagy kedvenc Žubrovka, ha jól emlékszem, 30 Ft 80 fillérbe került). Miután visszatértem, elkezdtünk beszélgetni a szakmáról. Megkaptam első feladatomat is: össze kellett írnom tíz témát, aminek szerintem helye volna az újságban és meg is írnám. Azóta magam is mindig alkalmaztam ezt, amikor már én voltam olyan helyzetben, hogy újságíró aspiránsok felvételéről dönthettem. De sok mást is megtanultam egy jó hangulatú és tanulságos beszélgetés alatt, amely mire véget ért, a palack is kiürült…

Az „inni tudás” egyébként valóban hasznára lehet egy újságírónak – feltéve, hogy nem az ital veszi át a vezérlést. A határvonal nagyon éles és nagyon egyértelmű: amíg a munkádat becsülettel elvégzed, annyit ihatsz, amennyi jólesik. Ez esetben az alkohol akár segítségedre is lehet: megkönnyíti a kapcsolatteremtést, és (mert oldja a gátlásokat) riportalanyaid is könnyebben megnyílnak előtted, mernek őszintébben beszélni. A társasági élet is élénk volt az olyan helyeken, mint a Napló akkori szerkesztőségével szemben elhelyezkedő Szürkebarát Borozó, amelynek jobb 1-es páholya néhai dr. Horváth Balázs révén később országos hírnévre is szert tett, és ahol a jobb 2-es páholy az újságíróké volt.

Amikor ma visszagondolok pályám első évtizedeire, néha nem is értem, hogy annyi kocsmákban eltöltött idő mellett mikor volt időnk dolgozni – márpedig dolgoztunk, és nem is rossz színvonalon.

Persze, furcsa dolgokat is képes volt produkálni Mr. Alkohol beavatkozása. A 90-es évek elején alapított Új Híreknél például, ahol szerkesztőként öt megyéből összeverődött, nem mindig igazán képzett tudósítók műveit kellett közölhető cikkekké gyúrnom, valóságos felüdülés volt olyan kéziratot kapni, amelynek volt címe, esetenként al- vagy felcíme is, a szövegben pedig értelmes, rendes helyesírású mondatok voltak olvashatók. Ilyeneket szoktam kapni egy régi Naplós kollégától, aki külsősként dolgozott nekünk. Ám a második oldal elején/közepén a szöveg rendszerint értelmetlen katyvaszba torkollt. Ez jelezte, hogy kollégánk agyát mikor érte el az alkohol… Mit mondjak, lehangoló élmény volt.

Akkoriban azonban én már túl voltam a nagyivós korszakomon, mégpedig egy tragikus esemény következtében. Négy 25 éves fiatal ember halt meg egy kis Polski Fiatban, amely frontálisan karambolozott egy Zsigulival a tapolcai úton. Köztük volt Lékó Sándor kollégám egyik legjobb barátja és a felesége, akikkel addigra már én is baráti kapcsolatban álltam. Napokig szinte szélütötten jártunk, míg egyszer valamelyikünk fejéből kipattant az ötlet: üljünk össze a baráti társaság egy harmadik tagjával együtt, rúgjunk jól be, és közben beszélgessük ki magunkból Zoliékat.

A halotti tor jellegű összejövetel alatt kora délutántól hajnalig, ha jól emlékszem, egy üveg Unicum és egy üveg bor fogyott el – fejenként… A célt egyébként elértük, azaz mai szóhasználattal élve a gyászmunkát elvégeztük, ám arra is ráéreztünk, hogy a továbbiakban nem lenne egészséges alkoholba fojtani bánatainkat. Megköttetett tehát egy fogadás arra, hogy az év végéig több szeszt már nem iszunk meg.

A fogadás megszegőit komoly retorziók fenyegették. Tibinek például részt kellett volna vennie egy Fradi-meccsen, ami azért volt komoly büntetés, mert korábban egyszer egy stadionban a fején tört szét egy több emeletnyi magasságból elhajított sörösüveg, és azóta fizikailag rosszul lett már a gondolattól is, hogy bemenjen egy mérkőzésre. Sanyi büntetése az lett volna, hogy szót kér egy szerkesztőségi értekezleten és bejelenti, hogy Kovács elvtárs egy hülye. Ami, tekintve, hogy az általunk egyébként rendes embernek tartott Kovács Jóska a Napló párttitkára és főszerkesztő-helyettese volt, minimum nem lett volna kockázatmentes akció. Számomra pedig azt találták ki jóbarátaim, hogy ha fogadalmamat megszegném, malacsütést kell rendeznem egy futballpálya kezdőkörében.

Állhatatosságomat már a másnap komoly próbára tette, ugyanis Dezső napot mutatott a naptár. Elindultam tehát a Napló szerkesztőségébe, hogy felköszöntsem Kis Dezső barátomat és kollégámat. Elővigyázatosságból vittem magammal egy kétliteres ásványvizet is, gyanítván, hogy Deskénél sokféle ital lesz, de egy sem alkoholmentes… Ami így is lett.

Dezső rám nézett, majd a kezemben tartott ásványvízre pillantott, és feltette az adekvát kérdést: – Nagyon másnapos vagy?

Mondám, hogy igen, de nem az számít, hanem hát történt egy fogadás… Ám Dezső egy pillanatra se jött zavarba.

– Na, idefigyelj, én megszerzem a csehbányai focipályát, meg még egy malacot is a Pápai Húsipartól. Neked csak egy rekesz sört kell venned. Szóval, mit iszol?

Én azonban, mint afféle római jellem, kitartottam adott szavam mellett, és így tettünk mindhárman. Egészen december 7-ig, ami akkoriban a Magyar Sajtó Napja volt, fogadásokkal, traktákkal, jutalmazásokkal, nemcsak a megyei lapnál, hanem az akkoriban még gazdagon tenyésző (és az újságíróknak fontos mellékjövedelmeket adó) üzemi lapoknál is. Így tehát kölcsönösen feloldottuk egymást az alkoholtilalom alól.

A hosszú kihagyás azonban megtette a magáét. Többé már nem voltam a régi. Jóval ritkábban iszom, és nem is bírom már úgy az alkoholt. Persze, az is lehet, hogy csak öregszem. Ami végül is nem rossz, tekintve, hogy azóta nagyon sok tehetséges és jobb sorsra érdemes kollégám távozott idő előtt az élők sorából. Amihez, sajnos, igen nagy százalékban járult hozzá a túlzott alkoholfogyasztás is.

Talán ez is tetszik...

Comments are closed.