Láng György Géza

LAPZÁRTA Tegezzem magát, vagy magázzalak téged?

A múlt héten elmondtam, hogy egy tapasztalt kolléga gondjaira lettem bízva, miután a Napló főszerkesztője alkalmasnak tartott arra, hogy megpróbálkozzam az újságírással. Meglehetős óvatossággal kopogtattam be ezután a belpolitikai rovat főmunkatársának ajtaján.

Mert – és ezt addig senki nem kérdezte tőlem, pedig az legalább olyan fontos egy gyakorló riporter számára, mint a jó fogalmazási készség – általában igen nehezen szántam rá magam arra, hogy idegen embereket megszólítsak, idegen ajtókon bekopogjak. Van erre kifejező „szakszó”, ami nem is elsősorban a sajtómunkások között használatos, hanem a biztosítási és egyéb ügynökök körében jól ismert: a kilincsiszony. Jómagam hosszú éveken át küzdöttem vele, végül pontosan az újságíró szakmai gyakorlat segített leküzdeni a számomra a magánéletben is sok gondot okozó „betegséget”.

A benti fogadtatás azonban gyorsan túlsegített kezdeti zavaromon. Sztankay Jóska ugyanis azzal kezdte, hogy ne jónapotozzak itt, elvégre kollégák leszünk és az újságírók egymás közt tegeződnek. Ez hatalmas segítséget jelentett egy, a tinédzserkoron épphogy túllépett fiatalembernek, aki híresen rossz köszönő volt – leginkább azért, mert Magyarországon igen nehéz eldönteni, hogy kinek milyen megszólítás és milyen köszönés jár. Különösen abban a korban, amikor az ember már nem gyerek, de még nem is egészen felnőtt. Pár hónappal később a következő szakmai mentorom, Gáldonyi Béla, a hírrovat vezetője segített végleg túllépnem ezen a problémán.

– Ide figyelj, gyerek – mondta, mert apámmal egyidős lévén számára mégiscsak „gyerek” voltam –, dolgozó, önálló pénzkereső ember vagy, tehát felnőtt. És ha egy idősebb úr letegez, azt azzal a szándékkal teszi, hogy legyetek pertuban, és elvárja, hogy tegezd vissza.

Nos, nem volt teljesen igaza, mert néhány „idősebb úr” később érzékelhetően meghökkent, amikor visszategeztem, de soha senki nem utasított rendre miatta, és a pertuban gyorsan oldódott a kezdetben feszélyezettebb hangulat is.

Az újságíró szakmán belüli tegeződés egyébként egészen a legutóbbi időkig tényleg általánosan elfogadott és természetes volt, nemcsak idősebbek és fiatalabbak, hanem nők és férfiak között is. Természetesen egy újságírónőt az első találkozáskor még illett kezicsókolommal üdvözölni (hacsak nem kortársunk volt, mert a hetvenes években a harmincon aluli fiatalok körében már nem volt probléma a megszólítás, általános lett a tegeződés), a válasz azonban többnyire széles mosoly kíséretében előadott „szevasz” volt.

Számomra – sok minden más mellett – az is a szakma felhígulását jelzi, hogy a kollegiális pertu szinte teljesen kiment a divatból. Jó tíz éve már egy magamfajta nyuggernek szinte lehetetlen elérnie, hogy fiatal kollégák visszategezzék. Motyogás van, a megszólítás kerülgetése – vagy öntudatos „jónapot!” – oszt’ jó napot. Pedig, halkan mondom, de nyomatékosan: a pertu visszautasítása legalább akkora sértés, mint az egyoldalú „csendőr pertu” elvárása.

Talán ez is tetszik...

Comments are closed.